Az emberiség kultúrtörténetén majdnem tízezer év óta végigkövethető a bor és az egészség viszonyának egymásnak ellentmondó értékelése, mely egyfelől a bor isteni eredetét hangsúlyozza és dicsőíti annak jótékony és kellemes hatásait, másfelől az ördög ajándékának vélve a túlzott fogyasztás egészség és sorsontó veszélyeire hívja fel a figyelmet.

A bor “gyógyszerként” történő felhasználása – a dolog lényegénél fogva – magában hordozza az ésszerű, mértékletes “adagolás” előírását és betartását.

A bor, mint gyógyszer végigvonult az orvoslás történetében, ősidők óta számos vélt vagy valódi jótékony hatást tulajdonítottak, tulajdonítanak a bornak, ezek között természetesen sok, kellően alá nem támasztott hiedelem is fellelhető.

Az orvostörténeti irodalom a világ legrégebbi receptkönyvének tartja a babiloni Nippúr-táblát (Kr.e. 2200 körül), ahol borral kevert kenőcsöt ajánlanak különböző bőrbajok ellen. Az egyiptomi Ebers-papirusz (Kr.e. 1500 körül) számos betegség: asztma, székrekedés, emésztési zavar, nyavalyatörés (epilepszia) és mai szóhasználattal élve szorongásos depresszió ellen ajánl bort vagy borral vegyített készítményeket. Figyelemre méltó egy közegészségügyi szempontú javallat is: abban az időben főleg a rossz vízellátású területeken járványszerű méreteket öltött a májgyulladás (ma hepatitis A, vagy hepatitis E fertőzést gondolhatunk), melyet a fertőzött ivóvízből felvett vírus okozott. Ennek elkerülésére a bor fogyasztását ajánlották, amely mai fülünknek májgyulladás esetén ugyan furcsán hangzik, de mint kórokozómentes, e szempontból “steril” folyadék kétségtelenül logikus ajánlásnak tűnik. A zsidóság babiloni száműzetésének idején talán a leggyakoribb betegség éppen a hepatitis okozta sárgaság lehetett, melynek gyógyítására vagy megelőzésére ajánlottak reggelente kenyeret fogyasztani sóval és egy korsó vizet, “de csak azoknak, akiknek nincs bora!” (Babba Kamma 92b, Rashi kommentárjával). Hasonló elvből eredhet a Talmud e tárgyban legtöbbet idézett paradoxona: “A bor a gyógyszerek legjobbika, amikor a bor hiányzik, szükség lehet orvosságra.”

Az orvoslás klasszikus atyjának Hippokratésznek (kb. Kr.e. 460-370) tulajdonított későbbi könyvekben leírták a különböző borok hatását, ajánlották sebkezelésre, cachexia (leromlott állapot) ellen, lázcsillapításra, húgy- és hashajtónak, lábadozáskor és depresszióban. A zsidó kánonból hiányzó, de a keresztény egyház által elfogadott deuterokanonikus ószövetségi írásban, a Kr. előtt 200-190 körül íródott (Palesztina Szeleukida megszállása alatt) Sirák (Ben Szira) könyvében (31: 25-29) áll a ma is érvényes és szintén sokszor idézett intés:

“Amikor bort iszol, ne játszd meg az erőst,
mert a bor már sokakat levert a lábáról.
A vas keménységét a tűz próbálja meg,
a könnyelműeknek a bor a nagy próbakő.
Mint az élet vize, olyan a bor annak,
aki mértékletes a bor ivásában.
Mi az élet annak, aki bort nem ihat?
Az ember örömére teremtett a bor a világ kezdetétől:
A bor vidámság és öröm a szívnek,
ha kellő időben és megfontoltan isszák.
Ha mértéktelenül, szenvedéllyel és mohón isszák,
csak keserűség a bor a lélek számára.”

Szt. Lukács (aki maga görög orvos volt Antiochiában) evangéliumából (10: 30-37) közismert az irgalmas szamaritánus esete, aki faolaj és bor keverékével – melynek ma is “Krisztusi gyógyír” a neve – kezelte az útonállás áldozatának sebeit.

A rómaiak legjobb orvosai görögök, olykor rabszolgák vagy felszabadítottak (libertinusok), így a magát kevéssé szerényen Aszklepiadesznak (Aszklepiosznak azaz az orvoslást jelképező görög istenség leszármazottjának) nevezett orvos (élt Kr.e. 124-40 között, egyébként Cicero háziorvosa) állította, hogy enyhe diétás étrend, kellemes fürdő, jó levegő, testedzés, masszás, bor, ének és zene “cito tuto et iucunde”, azaz gyorsan, biztosan és kellemesen gyógyítanak! Celsus (Kr.e. 25 – Kr.u. 37) – akinek a gyulladás klasszikus tünetleírását köszönhetjük – nyolc könyvben foglalta össze a különböző borfajták -újbor, óbor, száraz, édes, fűszerezett-, naturalis stb. – más és más jellegű gyógyhatásait: a száraz borokat gyomorbajra javallta, a testes, nehéz borok idegesség ellen használnak, míg a sóval (tengervízzel?) vegyített sárgaság ellen, ill. hashajtóként ajánlja.

A bor (alkoholtartalma miatt) baktericid (baktériumölő) hatású, erre utal Pál apostol Timóteushoz irt első levelének tanácsa is (5: 23): “Ezentúl ne csak vizet igyál, hanem gyomrod és gyakori rosszulléted miatt egy kevés bort is.”

Galenus (Kr. u. 131-201) előbb gladiátorok orvosa, majd Marcus Aurelius udvari orvosa megfigyelte, hogy a borral kezelt sebek nem gennyesednek, továbbá ajánlott, illetve leirt egy sor gyógyszert – közte borban oldottakat vagy borral keverteket.

Dioscorides (kb. Kr.u. 80) Nero hadisebésze, a “Materia Medica” összeállítója, számos borral készült gyógyszer mellett ajánlotta a bort érzéstelenítésre, illetve fájdalomcsillapításra, valamint sebfertőtlenítésre, és gennyesedés ellen. Egészen a modern természettudományok kezdetéig az orvosságok egyetlen lehetséges forrása a gyógynövények voltak, így a “Materia Medica” sok száz gyógynövény hatását, valamint a belőlük készült szer készítésének receptjét írja le, és ily módon a növény felismerését és gyűjtését megkönnyítő rajzok társaságában évszázadokig meghatározója volt a gyógykezelésnek.

Villanovai Arnold (Arnoldus de Villanova) katalán orvos (1235?-1311), a montpellier-i egyetem tanára külön könyvet (Liber de vinis – Könyv a borról) szentelt a bor gyógyító hatásának, mely sok századon át idézve forrásmunkául szolgált. (Úgy tartják, hogy ez az első, összefoglaló mű, amely a borról napvilágot látott.) Galenus nyomdokain haladva úgy hiszi, hogy a bor jó melankólia ellen, hasznos a májnak (!) és a vizeletkiválasztó rendszernek, “tisztítja” a vért és így jótékony hatású a vénás rendszerre. Öregeknek különösen ajánlatos (főként télen), mert melegíti a test belső részeit, jó az emésztésnek, serkenti a gondolkodást, és – nem utolsósorban -gátolja a haj őszülését. Antik forrásra utal, hogy a bort számos gyógynövénnyel fűszerezve, vagyis elsősorban a gyógyhatású anyagok oldószereként ajánlja, ugyanakkor figyelemre méltó, hogy – orvos létére – számos tanáccsal szolgál a helyes borkészítés és borkezelés módjára, melyek mind a mai napig – hellyel-közzel – megállják a helyüket.

A gyógyszeralapanyag mellett magát az italt is gyógyszernek, szinte minden bajra jó univerzális orvosságnak tartották. A X-XI. századtól kezdve a különböző egyházi rendek “kezelésében” levő kórházak (ispotályok) részint energiagazdag élelmianyagként, részint gyógyszerként adtak bort a betegeknek. A párizsi Hotel-Dieu Kórház XV-XVI. századi élelmiszer-felhasználását elemezve arra a megállapításra jutottak, hogy “minden étkezéshez bőségesen, majdnem mértéktelenül adtak bort s minél súlyosabb volt a beteg állapota, annál bővebben mérték”.

Rendszeresen használták a bort az ivóvíz “feljavítására”, hiszen a tiszta ivóvízhez jutás egészen a XIX. századig igen súlyos gond volt, itt a hozzáadott alkohol valójában fertőtlenítésre szolgált. Nem volt ez másképpen Magyarországon sem, ahol a népi feljegyzések szerint tanácsolták ugyan – főleg nyáron – a főtt (azaz forralt) víz ivását, de a borhoz könnyebben hozzájutottak.

Bort kér a kanizsai végvári vitézek számára 1575-ben Zrínyi György is Batthyány Boldizsártól e szavakkal: “Bort küldjön be pinzre, mert az uraim a víztől mind elbetegednek; ha jó bort tud rá, hét pénzen jár pinti!”

A nagy járványok idején rengeteg bor fogyott a “vesztegzárba” kényszerített lakosság körében, részben a már említett vizhigéniás és gyógyászati okok miatt, részben pedig a szökést (és így a járvány terjedését) megakadályozandó, helyben maradásra csábító ingyenes bódulat ajánlásával, valamint a monoton bezártság okozta feszültség csökkentése okán.

A Materia Mediaca alapján készült Mátyás király XV. Század végi latin nyelvű illusztrált receptkönyvében is számos borral készült gyógyszert sorolnak fel. A 296 oldalas könyvecske – a fülszöveg tanúsága szerint – magának Mátyás királynak az utasítására készült el és javarészt különböző gyógyfüvek boros kivonatának elkészítési módjait tartalmazza.

Az újkor hajnalának egyik legnagyobb sebészeként tisztelhetjük Ambroise Paré-t (1510-1590), aki hadisebészként részt vett V. Károly német-római császár és I. Ferenc francia király harmadik olaszországi háborújában. A piemonti csatákban (1536) történt, hogy a lőtt sebek kezelésére addig általánosan használt tüzes vas és forró olaj módszere a sérültek nagy száma miatt – kellő mennyiségű olaj hiányában – lehetetlenné vált, ezért kényszerűségből tojássárgából, rózsaolajból, terpentinből készült, borban kevert kenőcssel kezelte a sebesültek egy részét. Legnagyobb meglepetésére – e sajátos kísérlet eredményeként – az új kenőccsel kezelt katonák kitűnően gyógyultak, már az első éjszaka alatt jóval kevesebben haltak meg, mint a hagyományosan ellátottak közül, akik a sebelhalás (gangrena), tetanus és végül szepszis (vérmérgezés) keserves kínjai között adták át lelküket a Teremtőnek.

Paré az anatómus Vesaliussal, és a gyógyszerek atyjával Paracelsussal együtt sok évszázados hippokratészi-galenuszi hagyománytól elszakadva, az orvostudomány reneszánszának egyik úttörője, aki a sebészeti antiszepszis (a fertőzések elleni védelem) egyik ösztönös alkalmazója, így “felfedése” előfutára Semmelweis és Lister több mint 300 évvel későbbi újításainak. Egyébként szerénységét sikerei mellett haláláig megőrizte, híressé vált jelmondata: “Én kötözök, Isten gyógyít” sebészek hosszú generációjának hitvallásává vált.

A XVI-XVII. században egy sor magyar nyelvű orvosi kézikönyv látott napvilágot, melyek szinte a modern (államilag ellenőrzött) gyógyszerészet és orvostudomány megjelenéséig (Magyarországon a XIX. század közepe-második fele) meghatározták a gyógyítás receptjeit. E könyvek a magyar kultúr – és orvostörténet kincsei, melyek számos növényi és állati eredetű anyag szeszes (boros) kivonatának receptjeit tartalmazzák, javallatokkal és adagolási előírásokkal. Felfoghatjuk úgy is, hogy a bor, mint vivő- és oldóanyag szerepel, de a fordítottja is fellelhető, azaz a bor, mint alapvető gyógyanyag “dúsítása” történik számos más forrású hatóanyaggal. Az érdeklődő olvasó megtalálhatja mindezeket különböző, modern gyűjteményes kiadásokban. Nem mindennapi olvasmány eltűnődni Melius Juhász Péter Herbárium (megj. Kolozsvárott, 1578-ban Heltai Gáspárné műhelyében) című művének tanulságain; Frankovith Gergely: Hasznos és fölötte szükséges könyvében foglaltakon (Monyorókerék 1588, Manlius János nyomtatásában); Pettyendi Borbély Márton kéziratban maradt “orvosló könyvén”: A már korábban említett Felvinczi György “A … Salernitana Scholának jó Egességről…” írott könyve (Kolozsvár, 1693) a XII. századtól egyre bővülő jó tanácsokat foglalja egybe, melyek az évente megjelenő “kalendáriumok” és más kiadványok “bölcs” tanácsaiban vissza-visszaköszönnek. És végül a nagy szintézis, Pápai Páriz Ferenc Pax-Corporisa (3-ik kiadása Kolozsvárott, 1695-ben, Misztótfalusi Kis Miklós nyomtatásában), melyet méltán és minden szempontból megillet az általános orvosi kézikönyv elismerés. Külön érdeme, hogy közérthető megfogalmazása alapján az orvosilag képzetlen emberek is felfoghatták üzenetének lényegét, leszállva így a tudomány magas talapzatáról nemcsak tudni és tanítani, hanem közvetlenül használni is akart: “Nem is igazitok mind a Patikára, hanem nagy részét házunknál feltalálható szereket igyekeztem a szegények kedvéért előszámlálni.”

Kibédi Mátyus István (1725-1802), Kiskünküllő, Marosszék, majd Marosvásárhely városi orvosa nagy hírnevet szerzett magának Dietaetica című kétkötetes munkájával (1762-66), melynek új kiadása az Ó és Új Dietaetica (1787) már hat vaskos kötetre nőtt. Gyönyörűnyelvezettel megirt, ma is érthető és élvezhető munka, számos klasszikus idézettel és példázattal. Az is igen figyelemreméltó, hogy a dietaetica szót annak klasszikus értelmében használja. A diéta ugyanis a görög eredetiben nem csupán étrend (és így a dietaetica nem csupán étkezéssel kapcsolatos tudomány), hanem eredetileg az életmód, életvitel, sőt a lakóhely egészségre gyakorolt hatásait is számba vevő tudomány. Művében így hosszan foglalkozik például a testedzés szerepével, továbbá kitér az életvitel számos szabályának, törvényszerűségének ismertetésére. A borral kapcsolatos megállapításai: “Ami már közönségesen a bornak hasznait illeti – azt mondotta régen Asclepiades -, … hogy azokat az Istenek sem tudnák mind előszámlálni”. Már-már szociológiai elemzésbe csap át az egyébiránt himnikus hangvételű következő mondata: “Bor, kedves emlékezet! E világ nagyobb részének bálványa, sőt mennyországa. Ezért él-hal sok ember e világon! Ha bort nem ihatik, a Cástália forrása mellett is magát nyomorult teremtésnek gondolja.” S végül az intelem: “De valamint egyéb nagy hasznú eszközök, úgy az Istennek ezen megbecsülhetetlen ajándéka, a bor is, valamennyit használhat rendes éléssel, szintén annyit árthat a visszaéléssel.”

A XVII. századtól a XIX. század közepéig a gyógyszerek használatát inkább a “művészetek” mint a tudomány körébe tartozó előíratok szabályozták, ezekben a bor szinte általános, mindennapos volt, mint étvágyjavító, húgyhajtó, nyugatót és általánosan a fizikai és lelki jóllétet fokozó szer.
A London Pharmacopeia (Londoni Gyógyszerkönyv) első kiadása 1618-ban jelent meg, számos boralapú készítményt tartalmazott. Figyelemre méltó, hogy a francia gyógyszerkönyv 1840-es kiadása 164 különféle borkészítményt tartalmaz. Idősebbek még emlékezhetnek a Magyar Gyógyszerkönyv néhány évtized előtti kiadására is, melyben még szerepelt például a vasbor (vérszegénység elleni vaskészítmény borban oldva), vagy az általános állapot javítására lábadozáskor ajánlott vinum tokajense passum, azaz tokaji aszúbor.

Mint láttuk, se szeri se száma azoknak a hiedelmeknek, melyek az egyes borfajták különböző betegségekre gyakorolt hatását taglalják. Bővítsük most kitekintésünket néhány hazai példával. Gvadányi József (1725-1801) a költő az alábbi szavakat mondatja el a maga korában igen népszerű hősével a Pestre felránduló Peleskei nótáriussal:

” A doktor gyógyított spanyol chinával,
Nem állított helyre mégis sok porával.
De jól lettem élvén én magyar kúrával,
Szőlőmnek tizenöt esztendős borával…”

Íme a “magyar kúra” néhány gyöngyszeme: erősen javallták az édes, erős móri bort szülő nők számára, vélhetően a bódító hatás kiváltásában és a fájdalomérzés csökkentésére. Főleg az egri vörösbor hasznos a bélbántalmak, okozta emésztési zavarok és hasmenés kezelésére. Mai szemmel logikus, hogy a nehéz vörösborok magas tannintartalma szerepet játszhat a bélhurut kezelésében. Külön fejezet lenne kerekíthető a méltán egyedülálló és világhírű tokaji aszú gyógyhatásairól. Említettük már, hogy súlyos betegség után lábadozók számára általános erősítő, roborálószerként még egy-két évtizeddel ezelőtt a hivatalos gyógyszerkönyvben is szerepelt.

Szirmay Antal említi Zemplén vármegyéről (szűkebb hazájáról) szóló írásában, hogy a tokaji bor meggyógyítja a negyednapos hideglelést, enyhíti a fejfájást, talpra állítja a félig-meddig haldoklót és “különösen estve bevéve sokat használ a szaporaságra”. A köztudottan beteges testalkatú Thököly Imre is vélhetően ezt használta állapotának javítására, de így tett Nagy Frigyes porosz király, orvosai tanácsára I. Pius pápa, súlyos műtéte után pedig V. György angol király is. Ma már ki nem deríthető, hogy a “borok királya-királyok bora” szójáték XIV. vagy XV. Lajos, esetleg Voltaire leleménye, mindenesetre a forrás megjelölése nélkül is megmaradt a köztudatban.
A tokaji borok különleges tulajdonságai még Paracelsus fantáziáját is megmozgatták, aki európai barangolása során Tokajba is elbarangolt elsősorban azért, hogy a tokaji borban, akkori hiedelem szerint benne található – aranyat megkeresse és kimutassa. Ez ugyan sikertelen volt, de még így is évszázadokig tartotta magát a hit, hogy nem csak a tokaji aszúnak, hanem a tokaji hegyről származó földnek is különleges gyógyító ereje van.

1735-ben felavatási orvosi disszertációt írtak a váci vörösbor vesekőoldó hatásáról, igaz ugyan, hogy mindössze egyetlen esetre hivatkozva: a jelölt egy magyar plébánostól hallotta ezt, kinek kő okozta fájdalmai azonnal kiújultak, ha másféle bort ivott, ezért ha valahova vendégségbe hívták, magával vitte az ő váci borát, és azt fogyasztotta.

A badacsonyi kéknyelű és szürkebarát sok hívet szerzett magának azzal, hogy magas alkohol-glicerin arányszámát egy időben vérkeringési gyengeségek kezelésére látták hasznosnak.

Némiképp “pikáns” fejezet a somlói borok köré irt mítosz. Somló bora jóval a tokaji világhírre jutása előtt már ismert volt, “meghosszabbítja az életet”, állították róla. A néhány évig érlelt “óbor” természetes gyógybor, elősegíti az emésztést, fokozza az étvágyat, ugyanakkor harmonikus mivolta nem ingerli a gyomornyálkahártyát. A Habsburgházban évszázados hagyomány írta elő valamennyi házasulandó király, főherceg, herceg számára nászéjszakájuk előtt egy-egy pohár somlói felhörpintését, hogy a fiú utódaik szülessenek. Lehet, hogy a Habsburg-ház hosszú története igazolja a bor e hatását, mindenesetre alig akad valamirevaló, a borászat történetével foglalkozó leírás, amely nem említené, hogy a Somló-hegy vidéken ma is az országos átlagnál több fiúgyermek születik, bár e sorok írójának nem volt módja az állítás valódiságát tudományos alapossággal ellenőrizni.